A nap-perzselte füvön a ló álma, akár a kisgyerek rajza,
virágokkal díszíti föl magányunk,
mialatt az érett gyümölcs az ezüstlombról súlyosan leválik,
mely különös fénybogarak közt reszket fönt, úgy ragyog.
Miféle korban élek én, hogy így áthághatom a tűz
magányát, ezt a bánatot, amelyben a távolban bika bőg, ezt a mély sóvárgást, ahol
a kaktusz kiserked a dombok közt s a látóhatár felé felmered,
ezt a mély melankóliát az örvösgalamb szívén, mely itt búvik
a folyó mellett, amott, ki tudja, hol, a halál
melyik árnyékában, a szűz égbolt alatt, amely egy égő felhőt hordoz valahol?
Olvadt tükrök közt járok, virágok eltorzult arca előtt,
hol méz csorog a fák kicsavart testéből,
s hol madár rebben a magasban, mint a szivárvány múló remegése.
A föld vöröslő sebeit mutatja, sziklamezőit, köbarlangjait,
óriás hangyáit, húsos, olajdús leveleit, pálmafáit,
sárból vert kunyhóit, ahol gitár lóg a falon, vasszögre vetve.
Az emberek bikabőrt szárítanak a nap szelében,
kukoricát őrölnek, keményítőt készítenek, aranyló rostokat szőnek,
de halkan, szinte láthatatlanul járnak a szomorúságban,
a dohány fekete füstjében, gyógyító füveket kutatva egyre.
Kérdezek s nem kapok választ, csak egyetlen hang felel
egy homályló ajtó mélyéről, a szegénység sötét ajtajából,
mondván: „Óvakodj a haláltól s a magány
téres mezőitől", majd újra bezárul a sötétség, csak a szél lobogtatja lángjait,
és port kavar a csontszáraz kalászok közt,
a vének közt, kik rezzenetlen őrzik egyre a hamut.
Semmit se tettem még, csak érzem a napfényt, s hallom a kígyónak sziszegését;
nem mondtam semmit még, csak azt tudom: szeretem ezt az alvajáró népet,
amely csak ezt a vörös földet ismeri a világból, ezeket a vöröslő dombokat,
ahol a növények keserűbben és szomjasabban nyúlnak ki a földből.
Nem tudok semmit sem, csak lépteket, hangokat és bús siratókat hallok,
s látom az esten átvonulni őket, amint egy koporsót visznek az éjszakába.